|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 10 találat | lapozás: 1-10 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Simén Domokos 1995. július 25.Nagyenyeden júl. 15-én először rendezték meg az 1944/45-ben a Targu Jiu-i politikai foglyok táborába zártak találkozóját. 1944 augusztusában Dél-Erdély magyar szellemi vezetőit, a hozzátartozóikat látogató iskolásokat, az útlevéllel itt tartózkodókat, a szászok vezetőit, a nem kívánatos elemeket és a cigányokat hirtelen Gyulafehérvárra vitték és innen tehervonattal a Targu Jiu-i barakktáborba szállították őket. A tábor hatezer foglyából több mint ezer magyar volt, köztük Kacsó Sándor, Vita Zsigmond, Elekes Viktor, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium rektora, Vass Albert festőművész, Tövissy Géza, a Hangya Szövetkezet vezérigazgatója. Márton Áron püspök és mások küldték a csomagokat az éhező foglyoknak. - A mai rendszer nem ismerte el ennek a büntetőtábornak a létezését. /Simén Domokos: Bűnük, hogy magyarok voltak. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), júl. 25./1996. november 1.Székelyudvarhely és Csíkszereda között, a Tolvajostetőn fából ácsolt hatalmas kereszteket avattak fel a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére. A legnagyobb nyolcméteres, mellette áll két kisebb kereszt. Az emlékmű értelmi atyja Borbély Gábor csíkszeredai főesperes, aki a vereckei emlékmű felállításának hírére határozta el, hogy ha ott nem, akkor itt legyen emlékmű. Albert Márton műépítész tervezte, a kivitelezésben Pataki Imréé az oroszlánrész. Pataki Imre Hargita megye utolsó magyar prefektusa, a Kriterion Alapítvány ügyvezetője, aki helyi cégek segítségével, igazi közösségi összefogással érte el az emlékmű felállítását. A hideg időben több mint ezren jöttek el az avatásra, hogy meghallgassák dr. Jakubinyi György érsek beszédét, majd Kolumbán Gábor megyei tanácselnököt, dr. Csedő Csaba polgármestert és Borbély Gábor főespres jelkép-magyarázatait. Félszáz katolikus pap, Hegyi István református, Simén Domokos unitárius lelkész biztosította az ökumenikus jelleget. A keresztállítók ugyanitt tizenegy fenyőfát is elültettek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 1./1999. július 21.Megjelent Unitárius ösvény /Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet, Kolozsvár, 1999/ címmel egy zsebkönyv magyarországi minisztériumi, valamint a Romániai Unitárius Egyház támogatásával. A könyv Bartók Béla véleményét idézte: "A magyarság számára talán a legszomorúbb, hogy az egyetlen magyar alapítású egyház, az Erdélyben a XVI. században született unitárius - amely a humanizmusával, a vallásszabadság 1568-ban kimondott törvényesítésével és haladó szellemével kiemelkedő lehetne - állandó szálka volt a többi keresztény felekezet szemében. Ez gyakran ma is tapasztalható. Kis létszámuk miatt igen sokan nem is ismerik őket, és az időnként nyilvánosságra kerülő híradásokat idegenkedve vagy érdektelenül fogadják." A megjelent könyv alkalmas híradás lehet a felekezetről, annak hitelveiről és eszmerendszeréről és történetéről. Az egyház hitelveit és eszmerendszerét Czire Szabolcs foglalta össze, Kovács Sándor és Simén Domokos az egyháztörténetet, ugyanakkor függelékben felsorolták a híres magyar és észak-amerikai, valamint nagy-britanniai unitáriusokat. Közöttük szerepel például Benjamin Franklin, Samuel Morse, Charles Dickens. A sorban ott található Bölöni Farkas Sándor, Brassai Sámuel, Kriza János, századunkból Kelemen Lajos, Bartók Béla. /Alkalmas híradás. = Romániai Magyar Szó (Bukarest). júl. 21./2000. március 15.A szabadságharc évfordulója alkalmából megemlékezések:- Csíkszeredában márc. 14-én tartották Petőfi Sándor mellszobrának avatóünnepségét a Petőfi Sándor Általános Iskola előtt. Kiss Ernő, az iskola igazgatója beszédében elmondta: tíz évvel azután, hogy az iskola felvette a költő nevét, a városvezetés és a támogatók segítségével sikerült szobrot állítani Petőfinek. Jelen voltak a magyarországi testvériskolák küldöttségei, valamint a támogató intézmények képviselői. Az ünnepségen köszöntötték a mellszobor alkotóit: Ercsei Ferenc és Nagy Ödön csíkszeredai képzőművészeket. Dr. Csedő Csaba István polgármester ünnepi beszédét követően leleplezték a mellszobrot, majd Koncsag László római katolikus plébános, Hegyi István református és Simén Domokos unitárius lelkészek áldották meg a költő szobrát. /Orbán Ferenc: Szoboravató Csíkszeredában. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 15./ Csíkszeredában márc. 15-én az ünneplők Gál Sándor szobra előtt gyülekeztek, többen székely ruhában érkeztek. Dr. Csedő Csaba polgármester köszöntötte a csíkszeredaiakat, majd az ünneplők Petőfi Sándor és Nicolae Balcescu szobraihoz vonultak, ahol Mugur Isarescu kormányfőnek március 15-e alkalmából a magyarsághoz intézett üzenetét olvasta fel Hajdu Gábor egészségügyi miniszter, majd Orbán Viktor magyar miniszterelnök levelét ismertette Dézsi Zoltán prefektus. A határoktól szétszaggatott 15 millió magyar szíve együtt dobban ezen a napon - mondta a polgármester. Az ünnepség a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult. /Kovács Attila: Helytállásra buzdítottak az ünnepen. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 16./- A helyi szokásokhoz híven lovas huszárok és a környező falvak népviseletbe öltözött lakosainak felvonulásával kezdődött Kézdivásárhelyen a negyvennyolcas szabadságharcra emlékező, mintegy tízezres tömeget vonzó ünnepség. Ünnepi beszédében Markó Béla szövetségi elnök az itthonmaradás szükségességét hangsúlyozta. /RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), márc. 16. -1681. sz./ Kézdivásárhelyen külön színfoltot jelentett a felvidéki hét huszár felvonulása. A 15. székely határőr gyalogezred gelencei hagyományőrző csoportjának meghívására érkeztek a céhes városba. A gelenceiek kapcsolata a felvidéki hagyományőrzőkkel immár két éve tart, 1998-ban és 1999-ben a felvidéki tavaszi hadjárat-emléktúra alkalmával a gelenceiek jártak Felvidéken. Kurucz Lajos, az 1. felvidéki huszárbandérium huszárkapitánya elmondta: a nagy távolság miatt Kézdivásárhelyre a lovakat nem tudták elhozni. A huszárok 15-én délután Gelencén is felvonultak. /(Iochom): Felvidéki huszárok Kézdivásárhelyen. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 15./- Gyergyószárhegyen a fúvószenekar már 14-én 48-as indulókkal hirdette az ünnepet. A cserkészek és az RMDSZ 14-e délutánján megkoszorúzták Both Ferenc és Gurzó Lajos 48-as honvédtisztek sírjait a helyi temetőben. 15-én délelőtt 10-től ünnepi szentmisét tartottak, majd ünnepi megemlékezést a hősök emlékoszlopánál, amely során a helyi RMDSZ a magyarság ezeréves múltjának felvállalása jelképeként emléktáblát avatott fel az emlékoszlop keleti oldalán a következő felirattal: MAGYAR MILLENNIUM "Jézus áldd meg Erdély földjét." Az Úr 2000. évében a szárhegyi RMDSZ. /Millenniumi emléktábla Gyergyószárhegyen = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./- Kolozsváron a Szent Mihály-templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött a március 15-i ünnepi megemlékezés. A magyar történelmi egyházak vezetői /Dr. Czirják Árpád római katolikus érseki helynök, Csiha Kálmán református püspök, dr. Szabó Árpád unitárius püspök, Mózes Árpád evangélikus püspök, Mikes Sámuel baptista főlelkész mondtak beszédet, továbbá Tőkés László püspök figyelmeztetett: az elmúlt évszázadban Pozsony és Kolozsvár a magyar élet szélére sodródott. "Kelj fel, és világosodjál, Kolozsvár! Ne lankadjatok, ne csüggedjetek, keljetek fel és járjatok. Ezen az úton legyen egy igen fontos állomás: az Úr születésének 2000. esztendejében megünnepelt március 15." Ezután Kónya-Hamar Sándor képviselő mondott ünnepi beszédet. "Erdély múltja jelenti az ország jövőjét, ezért az egykori és még létező Erdély-modellt történelmileg, társadalmilag, de politikailag is restaurálni kellene. Szerkezeti, vallási, kulturális, intézményi és civil síkon egyaránt." Az ünneplő gyülekezet a Biasini szálló elé vonult, ahol további beszédekre és koszorúzásra került sor. /Papp Annamária: Emlékezés március 15-re. Ne engedjük szabadságunkat korlátozni. Több ezren ünnepeltek Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./ Gheorghe Funar polgármester szokásához híven márc. 15-én különböző rendezvényeket szervezett "magyarok által 1848-ban meggyilkolt románok" tiszteletére. - Gheorghe Funar felszólította az RMDSZ képviselőit, mutassák fel a városházától kapott engedélyt. A rendezvény szervezői azzal érveltek, hogy nem volt szükség engedélyre, hiszen megemlékező összejövetelről és nem utcai tüntetésről van szó. Miután a polgármester kérésére a rendőrök nem voltak hajlandók eloszlatni a tömeget, Gheorghe Funar távozott a helyszínről. /A polgármester igyekezett megzavarni a meghitt ünnepélyt. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 16./- Nagyváradon a Rulikowski temető névadó hősének sírja előtt kezdődött az emlékezés. A Szent László téren a borsi csoport bemutatja tánctudását. A tömeg megérkezett Szacsvay Imre szobrához. A mártír jegyző szobra előtt cserkészek álltak vigyázzban. A koszorúzás után a több száz fős tömeg a Petőfi-szoborhoz vonult, majd a székesegyházba. Zsúfolásig megtelt a bazilika. Tempfli József megyés püspök köszöntötte az egybegyűlteket, beszéde után Csűry István református generális direktor, majd dr. Csapó I. József szólt az egybegyűltekhez. /Hol március emléke él, Petőfi visszatér. = Bihari Napló (Nagyvárad), márc. 16./- Székelyudvarhelyen márc. 15-én lovasok vonultak fel a város utcáin, majd a Himnusz éneklésével kezdődött az ünnepség. Nemzeti imánkat énekelte a több, mint tízezres tömeg. A megemlékezés fénypontja a Vasszékely szobrának, Szabó János szobrászművész alkotásának felavatása volt. A Vasszékely újra otthonra lel a székely anyavárosban - hangsúlyozta Szász Jenő, Székelyudvarhely polgármestere. Dr. Deutsch Tamás, a magyar kormány ifjúsági és sportminisztere Orbán Viktor magyar kormányfő jókívánságait tolmácsolta az ünneplőknek. "A nemzetpolitikai célkitűzéseink legnagyobbika újra az unió. Igen, az Európai Unió. És az autonómia. A határon túl élő magyar testvéreink autonómiája" - mondta. Ezután Eckstein-Kovács Péter miniszter szólt az egybegyűltekhez. /Sarány István: Újból helyére került a Vasszékely. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 16./- Márc. 14-én kezdődtek Aradon, az aradi vértanúk és a félig kiszabadult Szabadság-szobor városának nemzeti ünnepi rendezvényei. Tokay György RMDSZ-képviselő a még rácsok mögött lévő, de félig már kiszabadított Vértanú-szoborcsoport monumentális alakjai között elhelyezett emelvényen mondta el beszédét. Vajon kitől őrizték ezeket a szobrokat és azt a gondolatot, amit ez a szobor kifejez, tette fel a kérdést. /Tegnap a templomudvarban, ma délután a Vesztőhelyen. = Nyugati Jelen (Temesvár), márc. 15./- Az RMDSZ Brassó megyei szervezete a magyar szabadságharc emlékére ünnepi előadást rendezett. Felléptek helyi (Brassói Magyar Dalárda, Búzavirág, Márk Attila daltulajdonos) és környékbeli műkedvelő együttesek, előadók (a szecselevárosi Kéknefelejcs, a pürkereci gyerek-boricások, a Keresztvári Kórus, tatrangi műkedvelők). A négyfalusi RMDSZ márc. 12-én megkoszorúzta a tömösi emlékművet, , melyet tavaly ismeretlenek festékkel bemázoltak. /(Tóásó Áron Zoltán): Március Brassóban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./- Sarmaságon, a nagy bányászközségben márc. 12-én, vasárnap a református templomban az ökumenikus istentiszteletet követően az alkalomhoz illő műsort tartott a helybeli ifjúság, majd az 1848-as emlékművet koszorúzták meg /Sarmasági megemlékezés. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./- Temesváron márc. 12-én a Milleniumi templomban ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg a szabadságharc évfordulójáról. A szentmise végén Toró T. Tibor, az RMDSZ Temes megyei szervezetének elnöke mondott rövid emlékbeszédet. /A magyar lélek feltámadásának ünnepe. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 15./ Márc. 15-én Temesvár megfogyatkozott magyarsága a szabadfalui Petőfi-emlékműhöz zarándokolt, ahol Somogyi Attila egyetemista méltatta a másfélszáz év előtti eseményt. Szabó Dezsővel valljuk, hogy magyarként, fiatalként felelősek vagyunk minden magyar lélekért, hangzott el beszédében. Szővérdfi Szép Zoltán, a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet elnöke feltette a kérdést: Teszünk-e valamit azért, hogy gyermekeink, unokáink magyar iskolába, magyar színházba, magyar templomba járjanak? Mert igenis kell nekünk magyar egyetem, Magyar Ház, ragaszkodunk ahhoz, hogy egyéni és közösségi jogainkat tiszteletben tartsák /Sipos János: Felelősséggel tartozunk a '48-as hősök emlékének. = Nyugati Jelen (Temesvár), márc. 16./2000. október 25.Az angliai és az amerikai unitárius közösségek a világháború előtt élő kapcsolatokat építettek ki az erdélyi közösségekkel. Az ateista uralom idején e kapcsolattartás megszűnt, az elmúlt tíz évben azonban újra lehetőség nyílt az együttműködésre. Simén Domokos csíkszeredai unitárius lelkész tájékoztatott, hogy a múlt héten a New York-i Shelter Rock unitárius gyülekezet képviselői keresték fel Székelyföldet. Az amerikai közösséggel a kapcsolat immár négy éve tart. Templomot akartak építtetni a csíkszeredai unitáriusoknak, de mivel a városi tanács nem biztosított kellő időben telket az építkezésre, az erre a célra szánt összegből Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön és Baróton építettek templomot. A tiszteletes azt is elmondta, hogy immár megvan a telek, az amerikaiak pedig ígéretet tettek arra, hogy segítik az ezer lelket számláló csíkszeredai unitárius közösséget temploma felépítésében. /Amerikai segítség az unitáriusoknak. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 25./2001. március 16.Csíkszeredán a márc. 15-i rendezvény Gál Sándor szobránál kezdődtek, dr. Csedő Csaba István polgármester mondott beszédet, majd Hegyi István református lelkész szólt az egybegyűltekhez. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes negyvennyolcas dalokat énekelt. Koszorúzás után a tömeg a Vár-térre vonult, meghallgatta Adrian Nastase miniszterelnök köszöntő szavait, illetve Orbán Viktor magyar miniszterelnök üdvözletét. A csíkszeredai RMDSZ-szervezet nevében Veress Dávid alelnök méltatta Petőfi példaértékű magatartását. Kelemen Hunor képviselő beszéde után Tamás József római katolikus segédpüspök és Simén Domokos unitárius lelkész közös imát mondtak. A 48-as szabadságharc idei ünnepségén először vettek részt a katonaság képviselői. /(Daczó Dénes): Márciusi ünnepségekről - dióhéjban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 17./2004. október 4.Okt. 3-án, vasárnap dr. Szabó Árpád unitárius püspök felszentelte a gyergyószentmiklósi unitárius leányegyházközség imaházát. Igét hirdetett Simén Domokos nyugalmazott lelkipásztor is, aki csíkszeredai lelkipásztorként évtizedeken át vállalta a gyergyói unitáriusok lelki gondozását. Amerikai unitáriusok segítsége mellett sok vállalkozó és a helyi önkormányzat is hozzájárult az imaházhoz. Eljöttek a katolikus, református és evangélikus lelkészek is. /Bajna György: Gyergyószentmiklós. Unitárius imaházat szenteltek. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 4./2005. november 17.Tudományos ülésszakot szervezett Marosvásárhelyen az Erdélyi Múzeum-Egyesület. A magyar tudomány napja Erdélyben alkalmából az előadások dr. Péter Mihály értekezésével kezdődtek. A nyugalmazott egyetemi tanár, az MTA külső tagja az Erdélyi Múzeum-Egyesület az erdélyi magyar értelmiség szolgálatában című előadásában felvázolta az EME történetét. Ha nincs Kolozsváron EME, valószínűleg a korabeli Magyarország második egyetemét sem ott alapítják, hiszen az Egyesület könyvtára fontos tényező volt, ezért is lett Kolozsvárnak egyeteme 1872-ben. Az EME az évkönyvek kiadását 1861-ben kezdte, 1874-ben pedig megjelent az EME negyedévenkénti folyóirata, az Erdélyi Múzeum, amely napjainkban is aktív. 1878-ban alapították a szakosztályokat, 1906-tól pedig vándorgyűlésekkel járták az országot. 1950-ben betiltották az EMÉ-t, amely 90-ben alakult újra, jelenleg hét szakosztállyal működik. Dr. Szabó Miklós nyugalmazott tudományos főkutató, számos falumonográfia szerzője tartott helytörténeti munkákkal kapcsolatos előadást A helytörténet-kutatás kérdései címmel, majd Simén Domokos nyugalmazott unitárius lelkész értekezett Báthori Zsigmondról és a tragikus, erdélyi keresztes hadjáratról. /Nagy Botond: Egykori vándorgyűlések kései utóda. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./2013. augusztus 4.Pál JánosŐSI ROMÁN FÖLD Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius közösségekben (1920-1940) Rábeszéléssel, fenyegetéssel és veréssel próbálták görög-katolikus hitre téríteni az erdővidékieket és nyárád-mentieket. A trianoni békeszerződés után a székely kérdés kiemelt jelentőséget kapott a bukaresti kormányzatok nemzetpolitikájában, erős aktuálpolitikai vonatkozásai miatt – a székely kérdés ugyanis elválaszthatatlanul kapcsolódott Erdély birtoklásának a kérdéséhez. Mivel a Székelyföldön élő kompakt székely-magyar lakosság a magyarországi revíziós törekvéseket legitimálta, a román állam számára ez a térség népességével egyetemben nemzetbiztonságot kockáztató tényezőt jelentett: „Nemzetvédelmi szempontból a Székelyföld a románság várfalai közé bevezetett trójai falóhoz hasonlítható, amely gyújtó veszélyt jelent, főleg a bizonytalan időkben vagy társadalmi megrázkódtatásokkor.” – nyilatkozta Ștefan Peneș. A Székelyföldre építő magyar revíziós törekvések semlegesítését román oldalról csakis az asszimiláció módszerével lehetett megvalósítani. A korabeli román politikai és szellemi elit számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy sikeres székelyföldi asszimilációs politika/a térség elrománosítása, a magyar revíziós álmok végleges szertefoszlatását és az 1923. évi alkotmányban deklarált egységes nemzetállam megvalósítást fogja eredményezni. Tervüket egy valóságalapot nélkülöző történelmi konstrukcióval ideologizálták meg, amelynek kiindulópontját a románság székelyföldi őshonosságának a koncepciója képezte. Ennek a történelmi elbeszélésnek/mítosznak a szülőatyja Nicolae Iorga történész volt. Elmélete szerint a székelyeket mai lakóhelyükre a magyar királyok telepítették be az őshonos románság közé. A nagyarányú és zárt tömbben betelepedő székelységbe az őshonos románság hamar beolvadt, de kultúrája (paradox módon) döntően befolyásolta a székely társadalmat, népszokásokat, hagyományokat, műveltséget. A két etnikum közti kölcsönhatás egyirányú volt és a románság érintetlenül megőrizte kultúráját a székely tömbben. A keveredés vérségi kapcsolatot is eredményezett, aminek egyik bizonytéka, hogy a székelyek a moldvai vajdákkal szívesen fosztogattak magyar nemesi birtokokat. A vérségi keveredést faji és biológiai ismérvek is igazolják, ugyanis a román eredetű székely fizikai felsőbbrendűsége által is megkülönböztethető a „fajszékely” társától. A kulturális és vérségi keveredés vérközösséget eredményezett, így a székely és román lényegében rokon népek. Iorga elmélete a trianoni békeszerződést követően óriási népszerűségre tett szert és a nemzetállam alapelvét követő román szellemi- és politikai elit számára kapóra jött, hogy az őshonosság jogán visszakövetelje magának az „erőszakkal elnemzetietlenített” székelyföldi románokat és megindítsa az itt élő magyarság asszimilációját. A politikailag motivált kérdés – a Iorga által felvázolt koncepció szerint – elsősorban a publicisztikai jellegű írásokban volt jelen, de többen is akadtak, akik tudományos eszközökkel és érvekkel próbálták igazolni a román etnikum székelyföldi jelenlétének őshonosságát. Ezeknek a törekvéseknek az őshonosság bizonyítása mellett volt egy másik vetületük, célkitűzésük is: leválasztani a székelységet a magyar etnikumról. Ezzel a szándékkal magyarázható, hogy a kérdéssel foglalkozó román kutatók többsége tagadta a székelyeknek a magyarsághoz politikai, társadalmi, kulturális, etnikai értelemben való tartozását. Akadt szerző (Sabin Opreanu), aki nemcsak néprajzi, hanem földrajzi és közigazgatási szempontból is tagadta Székelyföld egységét, létét. A Székelyföld népi, területi egysége mellett tagadták annak a Magyarországoz való gazdasági, politikai kötődésit is. Theodor Chindea szerint például a székelyek sohasem tartották magukat magyaroknak, és Magyarországot hazájuknak. A kérdést boncolgató román szerző mindegyike egyetértett azzal, hogy a székelyföldi őshonos románság majdhogynem teljes körű eltűnését a mindenkori magyar hatalom által kezdeményezett szervezett és erőszakos asszimiláció eredményezte. Ennek tudatában jogosnak érezték azt, hogy az évszázadok folyamán elveszített nemzettestvéreiket visszaszerezzék az anyanemzet számára, az elszenvedett történelmi igazságtalanságot pedig a visszarománosítás által jóvátegyék. Ebben a konstrukcióban a székelyföldi kérdés a biztonságpolitikai szempont mellett, már erkölcsi, érzelmi töltetet is kapott és mintegy igazolta akciójuk létjogosultságát. Octavian M. Dobrotă a székely kérdés megoldásának fontosságát a következőkkel magyarázta: az „eredeti”, valódi etnikai állapotok helyreállítása után Budapest már nem fog Székelyfölddel összekötő folyosót kérni Nagyváradon és Kolozsváron keresztül „[…] mivel az itteni «kisebbségi tömb» többségi román tömbnek bizonyult, büszke múlttal és román élettel […]. A magyar revizionizmus bölcsője román bölcsőnek bizonyul, amelynél anyák nemzeti viseletben dojnákat énekeltek, hogy elringassák gyermekeiket, akiket ideiglenesen elraboltak.” Az elrománosítási stratégiák, javaslatok közös vonása volt, hogy mindegyikük kiemelt szerepet szánt az iskolának, egyháznak, tanítóknak és papoknak. Az előbbieket a románosítás előretolt bástyáinak, „nemzeti erődöknek”, utóbbiakat a románosítás apostolainak tartották. Úgyszintén fontos szerepet szántak a közigazgatásnak, melynek gyors elrománosítását sürgették, az iskolahálózathoz hasonlóan. Gyakran hangoztatott eleme volt még e stratégiáknak Székelyföld gazdasági forrásainak és termelésének román kézbe juttatása, a román elem anyagi, gazdasági és erkölcsi támogatása az állami hatóságok részéről, egyházak újjászervezése, templomok építése, nem utolsó sorban pedig erőteljes és szervetett román kulturális propaganda. Voltak olyan elképzelések is, amelyek a székelyföldi románság számára kiváltságos státust, védelmet szavatoló, biztosító törvényeket követeltek. Ioan Popa vargyasi görög keleti pap lényegében összegezte ezeket a stratégiákat akkor, amikor kijelentette, hogy akciójuk sikerének biztosítékai az államilag jól fizetett tanítók, papok, kántorok és a tiszta román (sânge curat românească) közigazgatás. A románosítás által érintett területek, rövid eseménytörténet A románosító politika nyomai ugyan fellelhetőek az egész egyház szintjén, az ilyen jellegű koncentrált és szervezett támadást azonban a román származású hívekkel rendelkező székelyföldi egyházkzöségek szenvedték el, a már említett román nemzetpolitikai, „erkölcsi” szempontokból fakadóan. Különösen erős támadásnak voltak kitéve ilyen szempontból a Homoród- és Nyárád-menti egyházközségek. Az első térítési kísérletekről szóló tudósítások 1921-ből valóak. Az Egyházi Képviselő Tanács (EKT) jelentése szerint 1921. július 23-án két görög katolikus személyt Gheorghe Todoran homoródalmási görög katolikus lelkész arra utasított, hogy jelentkezzenek a csendőrségen. Itt a csendőrparancsnok kijelentette, hogy a görög katolikus lelkész megbízásából cselekszik és visszatérésre szólította fel a jelenlevőket. Augusztus 26-án az oklándi egyházközség több tagját az oklándi szolgabírói hivatalba rendelték, ahol a homoródalmási görög katolikus lelkész is jelen volt. Itt felrótták, hogy az unitárius vallásra tértek és „Hallottak haragos, dorgáló, sőt fenyegető szót is kitelepítésről stb.” 1923-ban újabb erőszakos térítési kísérletről számolt be az EKT. A helyszín újból Homoródalmás, ahol az Udvarhely megyei tanfelügyelő és főszolgabíró azokat az unitárius gyermekeket, akiknek szülei görög katolikusok voltak, a magyar tannyelvű állami iskolából a román tannyelvűbe kényszerítette. Ugyanakkor a szülőket a főszolgabíró maga elé idézte és megrótta, hogy unitárius vallásra tértek. Vargyason az egyházi iskolából a görög katolikus gyermekeket csendőri segédlettel vitték át az állami iskolába. A térítési kísérletek Homoródalmáson öltöttek először konkrét formát, ahol Todoran hat, az unitárius hitre áttért személyt egyházi adó fizetésére és egyházi terhek viselésére szólított fel, annak ellenére, hogy Simén Domokos helybeli unitárius lelkész iratokkal igazolta azoknak áttérését. Todoran követeléseit azzal indokolta, hogy az áttéréseknél nem tartatták be a törvényes formaságokat és így az áttértek továbbra is görög katolikusoknak tekintendők. Ennek megfelelően, az igazoló iratok megvizsgálása nélkül szóban forgó személyek neveit anyakönyvezte és görög katolikusoknak tekintette, az ellenszegülőktől pedig bírósági úton próbálta behajtani követeléseit (Ezeknek lovait, szekereit lefoglaltatta.). Az ügyben az unitárius egyház a vallásügyi minisztériumtól kért kivizsgálást, ez azonban jóváhagyta Todoran intézkedését, arra hivatkozva, hogy a szóban forgó személyek az unitárius lelkésznek és a helybeli hatóságoknak a nyomására tértek át az unitárius vallásra. Todoran számára teljesen nyilvánvaló volt, hogy lépéseinek semmiféle büntetőjogi következménye nem lesz, ezért erőteljes térítési politikába kezdett a helyi, járási és megyei hatóságok segítségével, és mivel az áttérések törvénytelenségének eszköztárát már kimerítette, más módszerek alkalmazásához folyamodott. Homoródalmás után a harmincas évek első felétől kezdődően erőteljesebb és agresszívebb formában jelentkezett a térítési akció, kiterjedt Abásfalvára, Gyepesre, Homoródkeményfalvára, Homoródszentmártonra, Oklándra (Homoród-mente, Hargita megye) és Vargyasra (Erdővidék, Kovászna megye), majd az évtized második felében a marosszéki Nyárádgálfalvára, Nyomára és Szentháromságra (Nyárád-mente, Maros megye). Az esetek, mindenekelőtt ezekben az egyházközségekben, már nem voltak szórványosak, nem csak néhány személyt érintettek, hanem általánosakká és tömeges méretűekké váltak. 1934-ben például már egyre több olyan jelentés érkezett be az egyházi vezetőséghez, amelyekben az önkéntes névelemzések, fenyítések, verések, gyermekekkel szemben elkövetett „vallási agresszió” (Az iskolák román tanítói ünnepek alkalmával a magyar anyanyelvű gyermekeket görög keleti vagy katolikus templomba vitték istentiszteletre.) ellen emeltek panaszt. A térítések menetrendjében két szakasz különíthető el. Az első lépcsőben először a román származású személyeket célozták meg, amit aztán a magyar származásúak áttérítése követett. A térítést mindenhol a helyi szintű állami és egyházi hatóságok, tisztviselők hajtották végre erős állami és egyházi támogatással. A balázsfalvi görög katolikus érsek a következőket írta a marosvásárhelyi espereséhez: „A székelyföldi akcióval kapcsolatosan tudomásodra hozzuk, hogy a tisztelt Tanügyminisztérium Silviu Ţeposu, szebeni főtanfelügyelő urat bízta meg ennek az akciónak a megszervezésével és összehangolásával a különböző hatóságok között. Ebben a minőségben foglalkozni fog az összes egyházi és nemzeti kérdéssel az elszékelyesített vidéken. Következésképpen utasítunk, hogy ezeknek a kérdéseknek minél sikeresebb megoldása végett minden támogatást megadj. Utasítunk továbbá, hogy rendeletünket ismertesd a kerületedben levő mindazon lelkészekkel, akik az elszékelyesített vidéken tevékenykednek.” 1935. április 19-én Udvarhely megyében látogatásukkor Alexandru Lepădatu vallás- és Mircea Concicov pénzügyminiszter biztosították a jelenlevőket, hogy támogatni fogják a templomépítéseket és egyházközségek alapítását, valamint, hogy a kérdés a megvalósítás szakaszába lépett és egy öt miniszterből álló bizottság fog panaszaikkal foglalkozni. A diszkriminatív intézkedések megszüntetése ellen a kolozsvári unitárius egyházvezetés számtalanszor tiltakozott Bukarestben és többször személyesen is eljártak a központi hatóságoknál. Kísérleteik azonban mindvégig sikertelenek maradtak, annak ellenére, hogy külföldi kapcsolataikat is igénybe vették az eredményesség érdekében. A központi törekvésekkel párhuzamosan helyi szinten is történtek próbálkozások jogorvoslatra, Balázs András unitárius esperes szerint azonban a hatóságok, ha szóban tiltakoztak, írásban kérték a panaszok megtételét, ha pedig ez megtörtént, nem kaptak választ beadványaikra. Boros György – azt követően, hogy Alexandru Lăpedatu vallásügyi miniszter elutasította a vele való személyes találkozást Bukarestben – a következőképpen sommázta ennek a kérdésnek a tanulságait: „Az utazás megesett, s a reménység elesett. Ezzel a kormánnyal, ezzel a nemzettel a magyarnak reménységgel harcolni nem lehet. A román-oláhok csak azt a célt ismerik, hogy az utolsó magyart is ki kell irtani. Lăpedatu miniszter belekapaszkodott abba a hamis állításba, hogy az almási pap 1919-1920-ban elhódított tőle almási románt. Hódítani akkor, amikor a fegyver az ő kezükben van: nevetséges. Hogy néhány almási ember, akik csak magyarul tudtak a mi templomunkba jártak –, átállott, a törvényadta jogukat gyakorolták, s talán ki akarták kerülni, hogy a román hadseregbe sorozzák, az már az ő magán ügye.” A harmincas évek vége felé a térítések erőssége csökkent, aminek hátterében az állt, hogy a megcélzott csoportok ekkorra már a harmadik évtized éveiben újjélesztett vagy újonnan létrehozott székelyföldi görög keleti vagy katolikus egyházzöségek tagjaivá váltak. A térítési politika által érintett személyek számáról nem készült egy végleges, részadatokat összesítő kimutatás. A beérkező jelentések adatai szerint 1920-1941 között 867 unitáriust térítettek át különböző módszerekkel a görög keleti és katolikus egyházba. Transindex.ro 2013. augusztus 10.Pál János"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA" Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II. A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt. Verbális és pszichikai erőszak Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.” E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.” A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását. Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat. Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani. Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak. Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését. Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték. A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.). Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki. A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.” Fiizikai erőszak Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.” A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.” Adminisztratív módszerek Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].” A térítési műveletek eredményessége A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja. Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra. Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.” Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni. A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között. Román hatóságok, értelmiségiek magatartása I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával. Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét. A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak. A templomépítések hátteréről A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés. A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.” A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is. A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek. Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD Transilvania.ro lapozás: 1-10
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
